Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Távol-keleti naplónk

2008.03.03
2004, Távol–keleti napló

 

 

Január 23-án indultunk el, hogy eleget tegyünk kedves ismerőseink meghívásának, hogy látogassuk meg őket Malajziában. No nem mondom, hogy nehezen vettük rá magunkat. J A fiúval KV ismerkedett meg még 2001-ben, Münchenben, minek következtében NV igen gyakran együtt utazott ki Münchenbe Judittal. NV KV-hoz, Judit Tamáshoz.

 

Háromnegyed nyolckor indultunk el Frankfurtba, kiélvezve a camembert-es reggelit a Malévon. Frankfurtban két és fél óra várakozás után becsekkoltunk a MalayAir járatára. A gépen maláj zene fogad, a stewardess-ek népviseletben, monitorok minden ülés háttámlájában. Egész meglepő élmény. Ilyenben még nem volt részünk. Nagyon megnyugtató a dolog, jól esik ez a környezet. KV olvasott, aludt, aludt, olvasott, míg NV játszott, játszott (Nintendo volt a beépített monitorban) és aludt. Tizenkét óra repülés után érkezünk meg Kuala Lumpurba (KL), ahol Aerotrain-nel megyünk egy megállót a központi épületbe.

 

KépKijutás után jön az első élmény:  Tamás és Judit kijöttek elénk a Protonjukkal. Ugyan megbüntették őket 60 RM-re (ringit maláj), de a hangulat tök jó. Negyven percet utazunk, míg megérkezünk hozzájuk. Széles, jó utakon haladunk, sok zöld (pálmák) és nagy pára (90%) fogad minket, 27 fokos meleg mellett. A hely, ahol laknak egy lakópark portással, kerítéssel a terület körül. Madárcsicsergés és békesség a nyüzsgő város közepén. Igazából egy fehér gettóban vagyunk, melyet az itt élők maguk zárnak magukra. Úszómedence a kertben, ahonnan a Petronas tornyok is látszódnak. Dumálunk egy kicsit, hogy kivel mizu, de mivel ők fél tizenkettőre esküvőre mennek, kevés időnk van csak. Miután elmennek KV szundizik egyet, NV még olvas kicsit, és csak utána alszik be.

 

Fél kettőre már vissza is érnek a szertartásról, így már együtt megyünk el a KLCC-be (Kuala Lumpur City Center – ami tulajdonképpen a Petronas torony alatt lévő bevásárlóközpontot jelenti. Ebédre maláj-kínait eszünk. Hihetetlen ízek és mennyiség; nagyon finom és belekerül vagy háromszáz forintba fejenként mindenestül. Kezdjük szokni az árakat.

 

Engedjétek meg, hogy röviden, egy általános kitérő erejéig, ejtsek pár szót az országról, úgy általában.

Az első benyomások alapján – és így utóbb visszatekintve is – nagyon szerencsés belépő Malajziába érkezni, ha Ázsiát akarjuk megismerni, ugyanis az ország ugyan Ázsiában van, és az itt élő nációk lakják, de sok szempontból közelebb áll Európához, mint Ázsia más országai. Egyrészt muszlim országról van szó és nem buddhistáról, vagy hinduról, másrészt az építkezés és technikai fejlettség még kishazánk számára is példaértékű. Úgy hisszük, hogy nagyon jó ide érkezni, jó hely Ázsia előszobájaként tekinteni rá, mert elkerülhető a kulturális-sokk. Könnyen emészthető, barátságos, fejlett környezet, tisztaság, rendezettség mindenfelé. És mégis jelen vannak az ország hatvan százalékát adó muszlimok mellett a buddhisták, a keresztények és a hinduk is. A buddhista közösséget elsősorban az itt letelepedett kínaiak alkotják, míg a hinduk többsége természetesen Indiából áttelepedett nációk leszármazottai. A keresztények pedig? Ők adják a lakosság körülbelül kilenc százalékát, nagy részük pedig az itt dolgozó külföldiekből áll. A társadalmi hierarchia csúcsán is ők állnak. Őket követik a muszlimok, akik elsősorban a közigazgatásban dolgoznak, majd a buddhisták, akik a kiskereskedelem mozgatását vállalták magukra. A sor végét a hinduk zárják, akik takarítóként, bejárónőként, taxisofőrként, stb. dolgoznak. A kisebbségek tiszteletben tartását törvény szabályozza, és már a verbális bántalmazásért is börtön jár. Nagyon büszkék az ország demokratikus voltára, mégis, a törvényhozásban a muszlimok aránya száz százalék és többi náció egyáltalán nem rendelkezik képviselettel. Demokratikus mi? J

 

Kép Sétálgatunk a boltokban kicsit, majd összeszedjük magunkat és átmegyünk az Orchidea Parkba. Alapvetően egy füvészkert az ország növényeivel. „Kicsit” más, mint az itthoni… KépA park előtt, kint az utcán majmok rohangálnak a fák között… Tökéletesen hozzászoktak az ember közelségéhez, így nem is moccanak amikor odamegyünk hozzájuk… Mint kiderül már annyira „civilizáltak”, hogy a chips-et szeretik a legjobban. Kézből veszik el, nem kell dobálni, meg hasonló trükkök. Odajönnek, elveszik ami kell nekik, és jó étvággyal fogyasztják… Tamásnak hívás közben elhagyja a száját az innentől még rengetegszer hallott helyi szösszenet-kedvencünk: OK-la. A „la” szócska igazából jelentéstartalommal nem bír, de odabiggyesztik majd minden mondat végére. Nagyon cuki… J

 

Hazamegyünk, mert Tamásnak és Juditnak indulni kell az esküvői vacsorára vissza. Mi uszodázunk egyet, majd elsétálunk KLCC-be. Első tanulási pont: gyalogos lámpát nem telepítenek a helyiek, mert minek. Ha állnak az autók, figyelj és fuss! Elsétálunk útközben egy nagy mecset mellett a parkban, majd megérkezünk a Petronas tövébe. Itt sokan csak üldögélnek a padokon, de még több a jövő-menő ember, hatalmas az élet. Párok, gyerekek, idősebbek, minden náció és generáció jelen van. Sushit eszünk, majd veszünk péksüteményt is magunknak. (egy nagyon zöld és egy bacon-ananászos) és gyümölcsöt (pl. csillag gyümölcsöt és helyi ananászt). Mivel este tízkor bezár minden, hazasétálunk. Átvágnánk a parkon, ahol jöttünk, de egy motoros rendőr nem enged át minket, „we are close”. Meg kell kerüljük az egész parkot, hogy hazajussunk. Hazaérve KV befekszik az ágyba, NV még olvas. Tamásék is hazaérnek az esküvőről, így NV még whisky-zik egyet Tamással, majd követi KV-t a vízszintesbe.

 

Másnap kilenckor kelünk. Tamás már elment az irodába, bár vasárnap van. KV Judittal beszélget mindenféléről, közben reggelit készítenek. Dumálunk az ő kinti dolgaikról, a hazai helyzetről meg úgy általában a világ nagy dolgairól. Tamás is hazatér és hoz dounkin donuts-ot. KV felébreszti most már NV-t is, majd együtt dumálunk tovább reggeli közben.

 

Kép Tizenegykor Orsi és Gergő megérkeznek hozzánk, hogy együtt menjünk a Frim-be, ami egy meghagyott őserdő-rész. Orsi és KV ismerősnek látják egymást, de nem tudják honnan. Elég kalandos az út Frim-be, nem is igen tudja Tamás se mindig, hogy merre járunk. Kb. egy és negyed óra az út. A végén már majdnem jó, de még kérdezünk egyet egy benzinkútnál. Tamás rá akar ülni NV-ra: bár már egy éve kint vannak, még mindig automatikusan a bal első ülésre ülne be J (bal oldali közlekedés van). A cél előtti utolsó körforgalomból 3 egyforma nevű utca vezet ki, vicces, de most akkor mégis merre? Erre. Nem nyert. Merre? Erre. Még egy-két forgolódás és megvan. Nekivágunk a „dzsungel maradéknak”, egy kézzel rajzolt térképpel. Ennyit kaptunk a bejáratnál, mint segítség, ez alapján próbál minket Gergő vezetni. Kép Hatalmas levelek, hangyák, százlábú, sima fa, fenyőfa, pálmafa. Kicsit olyan, mint egy stratégiai játékban, amikor az a küldetés, hogy eljuss „A”-ból „B”-be. Eljutunk egy pihenőhöz, ahonnan egy függőhíd vezetne tovább, de le van zárva karbantartás miatt. NV egyáltalán nem bánja, lévén tériszonya van. Pihenünk kicsit a kilencvenöt fokos páratartalomban és a harmincöt fokban. Beszélgetünk. Orsi mond pár „hívószót”: Goldmark, Szarvas, Bálint ház? Ismerősöket is felsorol. Mire Gergő kedvesen megkérdezi: Miért ti nem tudtátok, mitől tűnt a másik ismerősnek? Számára egyértelmű volt… Elég furi érzés a maláj dzsungelben erről beszélgetni. Még két órát izzadunk, sétálunk, fáradunk, majd visszaérünk a kocsihoz és hazatérünk. Tamás és Judit elmennek teniszezni, mi ezalatt a medencénél olvasunk, pancsolunk, KV még egy kicsit alszik is. Mire Tamásék visszajönnek a teniszpályáról, rájövünk, hogy már nem fél bele, hogy beüljünk a betervezett indiai étterembe, mert lekésnék az indiai táncestet, így a medence parton gyorsan eszünk valamit a helyi kis étteremben, majd egyből indulunk az indiai tánciskolák bemutatóját megnézni. Odaérve kiderül, hogy sajnos már csak állójegy van, így Csak KV és NV megy be, a többiek beülnek kajálni. A cipőt le kell vegyük amint belépünk a házba. Kicsit körbejárjuk belül az épületet, ami egy indiai közösségi ház, így ennek megfelelően van berendezve. A falakon mindenhol festmények, nagyon hangulatos. Kisétálunk az udvarra, mert itt már kezdődik is az első előadás. Ugyan tilos kamerázni és csak állóhelyünk van hivatalosan, mégis le tudunk ülni és a kamerát is sikerül beüzemelni titokban. Érdemes is… Az előadás első felében 10-17 éves növendékek, a második részben 25-35 évesek lépnek fel. Főként lányok, de pár fiú is van. Csörgőkkel díszítettetek mindenütt: a bokájukon, csípőjükön stb. A zene igazából csak egy alap, ehhez jön hozzá a mozgásukból és az így megszólaló csörgök hangjából a ritmus. Minden nagyon aprólékosan kidolgozott. A mozdulatok, a mimika, a szem és a kéz minden mozdulata. Erős festés díszíti őket mindenhol. Arcon, kezeken, lábakon. Nagyon tetszik nekünk, különleges az élmény is, látvány is, zene is. Értünk jönnek Tamásék az előadás végére és haza is visznek. Csapunk még egy nagy ananászpartit, aztán nekiállunk pakolni, mert másnap indulunk Bali-ra.

 

Hatkor kelünk és taxival megyünk ki a reptérre. Ott jövünk csak rá, hogy nem készültük magunkat hülyére az út előtt, így az se tudjuk, milyen városnevet kell keressünk a kijelzőn. Végül a jegyen nézzük meg: Denpasar. Aerotrain-nel kimegyünk a C terminálra és veszünk egy útikönyvet is, hogy útközben kicsit kiműveljük magunkat. Úgy tudtuk, hogy Bali abszolút a pihenés és a romantika szigete, de szerencsére gyorsan kiderül, hogy ennél sokkal többről van szó. A repülőúton mindketten alszunk. Mielőtt leszállnánk, még fentről megnézzük a szigeteket.

 

Még párásabb és melegebb idő fogad minket, mint KL-ben. A vámon megpróbáljuk lejelenteni, hogy hoztunk egy kamerát meg egy fényképezőt, mert úgy hallottuk nem mindig könnyű utólag, a kilépésnél elmagyarázni, hogy ezt már hoztuk, nem itt vettük. Azonban nem járunk sikerrel, nem kell bemennünk a piros folyosóra. Ezt egy kapunál döntik el, ahol véletlenszerűen villan fel zöld, vagy piros fény minden áthaladásnál. Mi zöldet kapunk, így arra kell menjünk. Kimegyünk, de várakozásainkkal ellentétben nem támadnak meg a szálláskínálók és a taxisok sem. Sőt… Meglepetten és tanácstalanul téblábolunk, míg aztán ránk talál Made és felajánlja némi erősködés után 5 helyett 3 USD-ért, hogy elvisz minket szállást keresni, és addig megyünk, amíg nem találunk nekünk tetszőt.

 

Az első hely, ahol megállunk, még Kuta belvárosában van, de nem tetszik, mert nem tengerparton van. Úgy képzeljük, hogy egy romantikus tengerparti bungalow-ban töltjük majd a napjainkat, ahol rajtunk kívül túl sokan nincsenek. Másodikra már egész jó a hely, közel is a part, de nem „olyan”, mert ez egy elég nagy bungalow komplexum, vagy nyolcvan szobával. KV maradna, így NV is belemegy. Némi alkudozás után megállapodunk 60$-ban. A szoba nagyon szép, a díszítés autentikus, minden kapun fordított horogkereszt virít. Már fizetnénk, de kiderül, hogy nem jó nekik a dollárunk, mert mind 1996-os vagy régebbi. Ezt itt nem fogadják el, mert ezeket a dollárokat még elég könnyen lehetett hamisítani. Made visszavisz minket váltani Kutába. Kép A második bankban sikerül is – mint kiderül ez az egyetlen hely a szigeten, ahol hajlandóak ezeket a dollárokat váltani. Az első próbálkozás helyszíne pont a 2002. okt. 12-i robbantás helyével szemben volt, így itt megnéztük az emléktáblát, de a volt diszkó helyén már csak egy üres telek jelzi a történteket. Váltunk 4 200 000 rupiah-t. De ekkora már eldöntjük, hogy nem megyünk vissza a szállásra, hanem bérlünk Made-tól kocsit napi 150 000-ért, és nekivágunk „olyan” szállást keresni magunknak.

 

Made elvisz minket az „office”-hoz, hogy átvegyük a légkondis, rádiós Suzuki Samuraj dzsipünket. A papírok kitöltése után még kedvesen megkérdezik, hogy vezetett-e már NV jobb kormányos kocsit. Mondja, hogy nem, mire az egyetlen reakció, hogy sebaj, majd belejön. Itt szembesülünk a helyi nyelv egyik sajátosságával először. A balinéz nyelv nem ismeri az „f” betűt. Angolul egész jól beszélnek, de első megérteni azt a mondatot, hogy: „It iz pipti pájp por jú” nem egyszerű.

 

NV beül jobbra és nekivágunk a keleti partnak. Mintha egy számítógépes játékon indulna a futam. Gyalogosok, gyerekek, kutyák, motorosok, no meg a normál forgalom fogad az úton. Egy jobb szlalom pálya. De csak ügyesen. Szerencsére miután kijutunk Kutából nem nehéz tájékozódni, merthogy egyetlen út meg végig a sziget peremén, ezt követjük. Kacskaringós az út, körülöttünk mindenfelé zöld-ség, meleg, pára és izzadás. Se légkondi, se rádió… Kép Candi Dasa-nál veszünk egy erős jobbost, és két és fél óra után végre megérkezünk oda, ahova szerettünk volna, bár fogalmunk sem volt, hogy ide akarunk. Nirvana Cottage. Bent van az erdőben, kb. 200 méterre a főúttól, közvetlenül a tengerparton körülbelül nyolc bungalow, a főépület és egy medence, mindez az érintetlen természet közepén pálmafák között. Hát valahogy így képzeltük. Csak a fehér homok hiányzik. Bambusztetős, bambuszágyas, bambuszbútoros, bambuszredőnyös házikó, tengerre néző és a morajlást halló ablakokkal. Alkudozás után 73-ról 60,5$-ra nyomjuk az árat és megállapodunk. Becsekkolunk 3 éjszakára. Bepakolunk a szobába és lezárjuk a kocsit. Medencézünk, naplementét nézünk a tengerparti nyugágyakról és elsiratjuk az első levágott farkú gekkót, aki bele is pusztul az eseménybe: KV rázárta az ajtót szegényre. Vacsi előtt fürdünk egy jót, majd átmegyünk a főépületbe, ahol helyi bort iszunk, NV csirkét eszik, KV banánlevélen tengeri halat, chilis szójaszósz mártással, és kókuszos öntettel a zöldségeken. Zárásként KV gyömbérszirupos joghurtot iszik. Visszatérünk a szobánkba, amit azonban megszálltak a hangyák. Még a japán fürdőt is. Egy-két sáska, a WC-ben gekkó. KV nekiszomorodik rendesen. Szólunk a boy-nak, aki kedvesen kitakarítja a hangyaromokat (közben elmagyarázza, hogy azt azért ne feledjük, hogy ők voltak itt előbb!), a sáskát kiengedjük, a gekkó ekkorra már eltűnik. Furcsa érzések között bújunk ágyba, tudva, hogy nem felétlenül csak ketten töltjük itt az éjszakát. Tíz körül mégis elalszunk.

 

Január 27-én nyolckor kelünk és a teraszunkon elfogyasztjuk az első autentikus helyi reggelinket: zöldségleves dauertésztával, friss ananászlé, kávé. Háromnegyed tízkor indulunk neki, miután a Németországból ide telepedett háziurunktól kapunk egy térképet és némi eligazítást. Eleinte kicsit kavargunk, és az autó sem egészen úgy bírja, mint ahogy azt mi gondoltuk. A Klungkung-i emelkedőn egyszerűen nem bírja tovább és leáll. Egész egyszerűen annyira csúszott a kuplung, hogy egyesben sem tudtunk tovább menni… Meg kellett forduljunk, és meg kellett kerüljük a hegyet, hogy folytathassuk az utunkat. Útközben egy út menti bódésoron megállunk, hogy vegyünk egy-két pólót NV-nak – sikerült KL-ben hagynia mindet – és veszünk magunknak egy-egy szarongot is. Ezt a döntést azért hoztuk meg, mert a templomokba csak szarongban léphetünk be, amit minden alkalommal bérelni kéne, így eggyel jobban jövünk ki.

 

Végre megérkezünk Besakih-ba. Még mielőtt belépnénk a területre marcona őrök fogadnak és megkérdezik, mit szeretnénk mi errefelé. Elmondjuk, hogy szeretnénk felmenni a vulkán oldalába épült Mother Temple komplexumot megnézni. Ok, akkor ennyi meg ennyi a belépő. Mintha egy teszten mentünk volna át. Csak úgy nem lehet behajtani a területre, csak ha tudod, hogy mit akarsz. Külön kell fizessünk kamera és fényképező használatért is díjat. Felérve a bejárathoz újabb „kis színes”: guide-ot kötelező fizetni, de mi mondjuk meg, hogy mennyit szánunk rá. Annak tükrében jelölik ki mellénk kísérőnket az ötven ember közül.

 

Kép Bent vagyunk. Felkötjük a szarongunkat, és bemegyünk az első kisebb hindu templomba még az út mentén. Megtudjuk emberünktől, hogy a házak előtt és mindenfelé lógó bambuszok sárkányt jelképeznek. Három sárkányuk van; egy a víznek egy a földnek, és egy a hegyeknek. A legérdekesebb, hogy maga a templom nem fedett. Igazából egy szabadtéri, faragott, díszített kőfallal elkerített területen vagyunk, aminek különböző részein mindenféle oltárokat látunk. Az egyik nagyobb sátortetővel fedett oltárnál fehér ruhában egy pap ételt készít elő, hogy ha betér bárki, legyen mivel fogadni őt. Magába a belső, szent részbe sehol sem léphetünk be, csak benézhetünk, mivel a templomok ma is ugyanúgy üzemelnek, mint régen.

 

Kép Tovább sétálunk a templomkomplexumhoz felfelé. Három nagy templom fogad minket; balra Visnu-é, középen kicsit feljebb Siva-é, a tér jobb oldalán Brahma temploma áll. Mögöttük felfelé a vulkán oldalán mind a négy kasztnak külön-külön templomai vannak ugyanilyen elrendezésben. A templomokhoz vezető nagy lépcsősorok két oldalán mindig teraszok helyezkednek el. A baloldal mindig a jó, a jobb mindig a rossz megtestesítője.

 

Elindulunk felfelé a hegyoldalon, amikor elhalad mellettünk egy nagyobb csoport. Mint megtudjuk, halotti torra készülnek. Díszes, de koszos, szegényes öltözékben vannak, további „ékszerként” rizst tapasztottak a két szemöldökük közé és a halántékukra is. Ünnepélyességük mellett azt is megtapasztalhatjuk, hogy a fejpánt zsebkendőként is remekül funkciónál. A templomok mellett továbbmegyünk oldalt, elhaladunk gazdagabb családi templomok és a szent konyha mellett is. Megtudjuk, hogy naponta háromszor jönnek fel ide Kép imádkozni és áldozatot bemutatni az isteneknek. Az áldozatot fonott kosárban viszik és gyümölcsből, rizsből és csirkéből áll. Tovább haladunk felfelé, erre már egyáltalán nincsenek turisták – amúgy is minimális, hiszen Balira mégiscsak a tengerpart miatt jön az ember… Itt már mocsok vesz minket körül bármerre is nézünk szemét, ételmaradékok. Ahogy innen fentről visszanézünk tőlünk jobbra, az eggyel lejjebb levő templom udvarán egy férfi ütős hangszeren játszik. Nem mondom, megadja a hangulatot – nem mintha eddig nem lett volna – előttünk a völgy, körülbelül harminc-negyven templom, ellátunk egészen a tengerig és szól a helyi erő által szolgáltatott muzsika. Ünnepekkor minden templomból szól a zene, az emberek forgataga mellett a hangok, zajok, zenék is keverednek. Még egy kicsit feljebb tudunk menni, így megérkezünk a legmagasabban fekvő templomhoz, amihez a hátteret már csak a Gunung Agung, a legmagasabb vulkán (3142 méter) adja. Vezetőnk elmeséli, hogy minden istennek megvan a saját színe: Visnu-é a fekete, Siva-é a fehér és a sárga, Brahma-é a piros. Visnu a védelem jelképe, Siva a rombolásé és az újjászületésé, Brahma a teremtésé. Így teljes a körforgás. A másik oldalon megyünk vissza, így belátunk más templomok kertjébe is felülről. Látjuk a nagy Siva templomban azt a dobozt, amit évente egyszer körmenetben visznek, benne egy 20 kilós aranyszoborral. A menet mindig először lemegy a tengerpartra és úgy indul csak tovább. Így mindig megtisztultan „mutatkozik” csak a hívek előtt. Az alsó főtéren elbúcsúzunk emberünktől és adunk neki még 10 000 rúpiát és egy öngyújtót – az utóbbinak jobban örül.

 

Visszasétálunk a kocsihoz, de útközben még meg-megállunk a mostanra már kinyitott árusoknál. Nagy kultusza van az istenek mellett a férfi nemi szervnek, amit meg is mintáznak minden lehetséges módon és anyagból. A legabszurdabb egy fából készült hamutartó, ami egy merev hímvesszőt mintáz és az „alsó” részében lehet elnyomni a csikket. Elindulunk Kintamani felé, de nem egyszerű, mert a kocsi közben a hegymeneteket, de már a nagyobb emelkedőket se nagyon bírja. Háromszor le is kell álljunk és újraindítani a kocsit, kézifék be, egyes, kézifék fel, nagy gáz és hajrá. Segít, ha az időközben megtalált „AC”-t („hideg” menetszél befúvó) kikapcsoljuk. Elérjük végül Lake Batur-t és a túlpartján a Batur vulkánt, így megállunk egy kicsit a kilátónál. Itt a semmi közepén úgy rontanak ránk az árusok, mint Peruban legutoljára. Közben az eső is elered. Azért a látvány szép. Szemben a hófödte vulkán részben köddel borítva, köztünk a tó, előtte rizsföldek – amik itt nem igazán fogtak még meg minket, bár mindenki azt mondta, hogy hű de gyönyörűek. Kintamani-ra már nem marad türelmünk, így visszaindulunk. Bangli felé indulunk, mert a térkép szerint arra rövidebb innen visszajutni Candi-Dasa-ba. Hosszú fel-le, fel-le vár ránk és a lakott területekre oly jellemző és már ismert akadálypálya. Kutyák, csirkék, gyalogos, motorosok, többi kocsi, teherautók tízzel, stb. NV behisztizik, és vissza akar térni a szállásra azonnal… Aztán egy elágazásnál mégiscsak irány Tampagsiring.

 

Bent a városban egy házak közti kis utcán kell megtaláljunk, amit semmi nem jelöl igazán. Ez vezet le a völgybe a templomhoz. Elsőre túlmegyünk rajta, de végül sikeresen leparkolunk. Egy rendőr érkezik, és ő szedi be a 600-at parkolásért, ami elég fura  itt a semmi közepén, de fizetünk. Felvesszük a szarongjainkat és elindulunk lefelé. Árusok mindenfelé. KépUtcán, boltokban és előtte és körülöttük és körülöttünk. A bejárat már egy korabeli kapu, rajta szépen faragott Buddha szoborral. Elindulunk lefelé a völgybe egy lépcsőn, ami kb. 200 fokból áll. A lépcső két oldalán rizsföldek, ezek között méretes pálmafák. Egész különleges a hatás, ahogy előre, lefelé rálátunk a völgyre. Na itt már megértjük miért zengtek ódákat a rizsföldekről és azok hangulatáról. Zöld-zöld-zöld. A rizsföldek sajátja, hogy elárasztással művelik, így akik dolgoznak a földeken, tulajdonképpen dagonyáznak. Kép Gereblyével szedik ki a vízből, ami nem odavaló. Leérve a völgy aljára elérjük a bejáratot. Itt kedvesen megkérnek, hogy ugyan már hintsünk egy kis szent vizet a fejünkre. Ezután már átmehetünk a kőhídon és elérjük a kőtemplom bejáratát. A templom alaprajza megegyezik a későbbiekben Kambodzsában látott templomokéval. Hosszúkás, nyújtott alaprajz, ami termekre van osztva, de itt egyáltalán nincs fedett rész, igazából csak nyitott udvarok oltárokkal. Az első terem, amibe belépünk eléggé lelakott, díszítés se nagyon maradt meg. A második udvarban szép szobrok, faragások fogadnak és az állapotuk is sokkal jobb. Erről az udvarról nyílik egy kis kőtemplom, ami igazából egy kis lyuk a falban, benne áldozati növények és füstölő, jobbra pedig egy átjáró egy „kerengőbe”. Ahogy körbemegyünk, látjuk, hogy kis fülkék nyílnak, amik közül sokban füstölők, áldozati növények vannak. Kép Díszítés azonban itt sincs. Amikor jövünk ki a „kerengőből” ránk szólnak, hogy a cipőt le kellett volna vegyük, ha belépünk a szent részbe. Hát, hogy őszinte legyek, nem tűnt fel ez mikor történt meg, de elnézést kérünk és továbbmegyünk. A harmadik részen, ami már egy falakkal nem körülvett része a templomnak a hegyoldalban, a sziklába vésve öt nagy szobor fogad minket. Egyenként kb. húsz, harminc méter magasak. Hatalmasak. Mi meg kicsik. A tér baloldalon egy kis tábla jelzi, hogy, Waterfall 200 méter jobbra. Elindulunk hát erre, mert ebben a környezetben ez biztos gyönyörű látvány. A rizsföldek szélén sétálunk végig a sárban, majd elérkezünk a vízeséshez, ami másfél méteres „magasságból” zubog alá. A hely hangulata mégis tök jó. Magunk vagyunk a zöldben, a rizsföldek között, csobog a víz, és csend van. Eltöltünk itt egy kis időt mielőtt visszaindulnánk. Ahogy megyünk visszafelé, látjuk, hogy egy srác kis bogyókat szed ki a rizs mocsarából – mint megtudjuk tőle: a vacsorájához. Miközben másszuk meg a lépcsőket, ránk tör az érzés, amit utoljára a Machu Picchu-n éreztünk. Meleg, pára, zöld és kaptató.

 

Az utcán a boltok már bezártak, de egy vizest még elcsípünk és az eddigi tízezer helyett, hatezerért veszünk is inni. Hazaindulunk, át a városon, visszafelé. Útközben még belefutunk egy zenés felvonulásba, ahol megcsodálhatjuk a több száz fős tömegben a helyi ruhákat, meghallgathatunk pár éneket, így együtt gurulunk velük egy kicsit. Bangli felé mennénk haza, de kicsit eltévedünk. Mégsem fordulunk vissza, hanem levágunk úttalan utakon. Meg is állunk egy kis falunál, amerre turista szerintem még sose járt. A falu elején leparkolunk és nézzük egy kicsit az utcai életet – no meg a rizsföldeket és a falu templomát és kicsit megnézzük, persze szigorúan csak kívülről.Kép

 

Fél hét van, mire hazaérünk. Egyből megyünk csobbanni és egy kicsit felfrissülni. Utána megyünk a főépületbe vacsorázni. Mindketten banános rákot eszünk banánlevélen, KV ahola ananászt iszik hozzá. Az ágyban NV visszanézi a videót, amit addig felvettünk, KV belealszik. Álmában hangyákról álmodik és mesél is róluk, NV bele-bele kérdez, KV kedvesen válaszol. Reggelre KV nem emlékszik mindebből semmire.

 

Másnap KV kilenckor ébred, olvas egy kicsit és medencézik, majd megrendeli a teraszra a reggelit. Tíz órakor megjön a reggeli, ekkorra már NV is felébred. NV szójás sült rizst eszik, KV friss gyümölcsöket és ananászlét hozzá. Negyed 1 van mire elindulunk Ubud-ba. A hely kézműveseiről híres, elsősorban a fafaragókról. Az úton a már szokásos tömeg, de autóból kevés. Elég gyorsan befutunk Ubud-ba, de gyanús a dolog. Vannak ugyan boltok, de sehol se látjuk a fafaragókat. KV megállna, NV nem annyira látja értelmét, de végül egy-két boltot megnézünk, majd rákérdezünk, merre vannak a fafaragók. Szeretnénk látni, hogyan dolgoznak. Kedvesen elküldenek minket egy másik, szomszédos faluba, mondván, ami mi keresünk, azt majd ott leljük meg. Még úton vagyunk, amikor elkezd esni. Ez itt nem úgy néz ki, mint itthon egy nagy zuhé. A vízfüggöny közel egybefüggő, a látótávolság minimum megfeleződik, a közlekedés már-már ellehetetlenül. Izgi. Épp befutunk a faluba és leparkolunk. Hirtelen elhatározással bemenekülünk egy faszobrászhoz. Mire beérünk csurom víz mindenünk, pedig nem kellett többet mennünk úgy 4 méternél. Nézegetünk a boltban, illetve a teraszról az utcát vizslatjuk. Tényleg mintha dézsából öntenék, úgy esik. Öt-tíz centis folyócska alakul ki ott, ahol eddig az úttest volt. A helyiek nagy rutinnal bicikliznek így is. Cipő helyett gumipapucs – ez tuti nem ázik be –, amúgy meg az egész testet fedő esőkabátszerű képződmény. Hát így. Ők tudják hogy működnek a dolgok. Mi meg állunk a verandán és várunk, nézelődünk. Még mindig szakad. Megunjuk és átrohanunk a szomszéd boltba. Itt egy kicsit nézelődünk és várunk sokat. Az eső csak nem csillapodik. Megunjuk ismét – immár kb. fél órája kolbászolunk a két boltban. Visszamegyünk a kocsihoz, eközben nem meglepő módón szétázunk ismét. Átállunk a következő boltsorhoz körülbelül száz méterrel arrébb. Eközben kicsit jobb az esőhelyzet – már csak egy átlagos monszun –, így már „simán” be is tudunk menni a boltba. Helyi, kézi faragású maszkokat vásárolunk, főként ajándékba. KV-nak itt hat a Guttalax, így megismerkedik a bolt helyi pottyantósával. Még további bő fél óra mire annyira eláll az eső, hogy el tudunk indulni. Telefonon lemondjuk az előre befoglalt masszázst, mert tuti nem érnénk vissza ötre. KV még maradna, NV menne már, így kompromisszumos megoldásként elindulunk, de Ubudban még megállunk egy- két boltot megnézni. Végül fél ötkor indulunk vissza. Kicsit túlmegyünk a Nirvana Cottage feliraton, így eljutunk a helyi közértbe is, ami igazából azért szép, mert a környéken egyetlen másik épület sincs. Kicsit vásárolgatunk, főként fűszereket itthonra magunknak, meg egy kis nasit és innivalót. Fél héttől egy bő félórás uszodázás, majd nyolctól vacsora. NV sertéshúst eszik barnaszósszal, ananászfagyival, rizst chilis szójaszósszal. Fincsi. KV füstölt halat eszik balinéz fűszerekkel és rizzsel, majd joghurtot ananásszal. Kipróbáljuk a helyi rizsbort is a vacsorához, de nem ízlik, így ezt nem erőltetjük a továbbiakban. Vacsora után gyors és határozott alvás következik, hiszen másnap indulunk vissza KL-be.

 

KV nyolckor ébred, hogy a kilencre előjegyzett masszázsra odaérjen, sajnos ezúttal a masszőr az, aki nem érkezik meg a megbeszélt időpontra. KV a kávét a teraszra rendeli. Kilenckor NV is felébred, így együtt megyünk fürdeni egyet a tengerbe. A part fekete és sárga homokos, de elég koszos (csak a természet szemete, más semmi), és mivel nagyon nagyok a hullámok elég hamar kijövünk. Áttesszük a székhelyünket a medencébe és odakérjük a reggelit is. Kép NV levest sok tésztával, zöldségek nélkül, KV ananászt eszik. Inni mindketten friss ananászlevet kértünk. Úszunk, napozunk, élvezzük és tudjuk, hogy itt a vége. Fél tizenkettőkor nekiállunk összepakolni, majd negyed egykor kijelentkezünk. A német tulaj helyi nejétől KV még kap aloe vera levelet, hogy azzal kenegesse a leégett és felhólyagosodott mellkasát (még a Mother Temple-nél, a köd ellenére égett le nagyon).

 

Kép Elbúcsúzunk és nekivágunk a visszaútnak. Útközben sikerül KV-nak fotózni műrendőrt (akiket az út szélére elrettentésül tesznek ki), iskolás gyerekeket egyenruhában, vízesést, és egy elefántot is. Jól haladunk, de valahogy elkerüljük és túlmegyünk Kután, a reptér felé és eltévedünk. Visszamegyünk Kutába, ahol kavargunk egy jó darabot. Azt tudjuk, hogy kb. jó helyen vagyunk, de csak nem találjuk a helyet ahol a kocsit átvettük. NV-nak már baromi elege van a dologból, és a cél felé fordul egyet jobbra nagyívben, be egy kis utcába. Utánunk ugyanazzal a lendülettel egy motoros rendőr, aki le is állít. Jobbra nagyívben tilos! 60 000 rúpia a büntetés. Persze még egy plusz lépcső volt, hogy kérte, hogy adjam át a nemzetközi jogsimat, ami persze nem volt, csak a jófajta magyar, még a régi kiskönyv alakú. Na erről sikerült meggyőznöm őt, hogy ez bizony nemzetközi, azért van rajta minden franciául is. (Tényleg, tudja valaki, miért van rajta a szöveg franciául is a régi jogsin? Nem is értem…) Cserébe megkérjük emberünket, hogy magyarázza el, hogy hogyan jutunk el a megadott címre. Megköszönjük és elindulunk. Oly megnyerő emberünk, hogy egy ideig még vezet is minket, és csak mikor már tuti irányban vagyunk, akkor búcsúzik el. Nem volt rossz élmény Kuta utcáin autókázni úgy, hogy egy motoros rendőr vezet fel! Beérve a főutcára a boltoknál NV még megáll egy kicsit, amitől KV bemorcizik egy kicsit. NV nagylelkűen kiengeszteli egy csudiszép „Gucci” órával (1250 Ft) és egy szalmatáskával (800 Ft). Immár mosollyal indulunk tovább a cél felé, és pont négyre oda is érünk. Kiderül, hogy többször is nagyon közel voltunk hozzájuk, dehát most már sebaj. A kocsi tulaja kivisz minket a reptérre, ami NV-nak öröm és boldogság, hisz így már nem neki kell levezetnie ezt a szakaszt. A reptéren meglepjük magunkat egy kis nasival (Oreo), vásárolgatunk és végül becsekkolunk. 100 000 rúpia fejenként a kilépési adó, ezt még kifizetjük és búcsúzunk Balitól. A repülőút, a kaja és a kiszolgálás sem túl jó, ráadásul az utolsó sorban kaptunk már csak helyet. Megérkezünk KL-be veszünk egy Budget taxit, és negyed 12-re megérkezünk Tamáshoz és Judithoz. Egy minimálist még dumálunk, de igazából ők már alszanak, így még egy kicsit olvasunk és eldőlünk mi is.

 

Január 30-án KV fél nyolc körül már felébred, így oda is teszi a mosást, olvasgat, kávézik, kb. tizenegyig, majd kimegy úszni egyet, bár csepeg az eső. Mire kimászik a vízből, Judit már vissza is ér. Az ő hangjára tizenkettő körül már NV is felébred, megkávézik, közben dumcsizunk Judittal.

 

Fél kettőre hívunk egy taxit, és elmegyünk a Lake Garden-ben lévő Bird Park-ba. A taxistól megtudjuk, hogy ha egy muzulmán férfi több feleséget akar, nemcsak vagyona és biztos bevétele kell, hogy legyen, (több mint 5000 ringit/hó) hanem orvoshoz is kell mennie, hogy „bizonyítványt” kapjon arról, hogy képes-e ellátni férfiúi feladatát? KépMinden asszonyának ugyanazt az életszínvonalat kell biztosítsa. Két  lakás, ugyanaz az anyagi támogatás, ugyannyiszor kijutó férfiúi kötelezettség-ellátás. Sétálunk a Bird Parkban, de egy páva elállja az utunkat. Úgy kell arrébb tessékelni, hogy tovább tudjunk menni. Látunk sasokat, fácánokat, flamingókat, pelikánokat, baglyokat, papagájokat, kakadukat, tukánokat. Egy-másfél órát sétálunk a zajos, párás, de látványos, Kép madárparkban, amiről megtudjuk, hogy a világ legnagyobb ilyen zárt terű madárparkja. Igazából a bejáratnál a látogató lép be egy hatalmas „ketrecbe” és így tartózkodik egy légtérben a madarakkal. Innen még átmegyünk a  Butterfly Parkba is, ahol nem veszünk jegyet a fotózáshoz, mondván pillangókat röptükben úgysem fogjuk tudni lefotózni, de a tények ellenünk szólnak. Akkora az élet, hogy ha óvatosan is, de fotózunk párat. Pillangók, kis teknőcök, két hatalmas teknőc, gyíkok, kígyók, halak és egy kiállítás Képa rovarokról. Ez utóbbi a legérdekesebb rész. Látunk falevél-, faág-, orchidea- kinézetű sáskát, skorpiókat, kő kinézetű békát, pókokat, százlábúakat. A Museum shop-ban ötletgazdag felirat fogad: „Nice to see, nice to hold, once broken, considered sold”. Veszünk 3 hűtőmágnes gekkót, többek között mert NV szülei gyűjtik ezeket, másrészt, mert miért ne?

 

Kép Innen egy elég nagy kerülővel elég lepusztult és vizeletszagú átjárókon keresztül sikerül eljutunk a National Mosque-ba. A bejáratnál várakoznunk kell 10 percet, hogy leteljen a szokásos napi hét imaidő egyike, utána mehetünk csak be. Cipőket letesszük a „parkolóba”, KV pedig még egy kék leplet (szárit) is kap, hogy el tudja fedni a haját, karját. Az épület modern, kétszintes, zöld park veszi körül, szökőkutakkal. Az imaterembe természetesen nem léphetünk be, meg amúgy is vannak néhányan, akik még „túlórában” is imádkoznak. Itt az imádkozás nyugat felé történik szemben az európai mecsetek keleti tájolásával. Ennek oka oly egyszerű: innen Mekka nyugatra van.

Hat óra előtt kicsivel végzünk a mecsetben és írunk sms-t Juditnak, hogy hogyan és merre tovább, de nem jön válasz, így elindulunk China Town-ba, mivel az innen nincs messze. Átmászunk két gyorsvasút sínén, de így gyorsan oda is érünk. egy felül- és egy aluljáró után. China Town bejáratánál megcsap minket az „igazi” Ázsia. Iszonyú a zsúfoltság, illatok és szagok keverednek, elég nagy a kosz és minden a szegénység érzését árasztja magából. Bemegyünk és végigsétálunk a Central Market-en. Nézelődünk, veszünk magunknak chilis, de édes és olajos chips-et – no nem zacskósat, hanem frissen sültet –, olajban sütött szárított halas kifliket és szezámmagos édes nasit. Kiérve a piac másik oldalán öt perc alatt sikerül taxit fognunk és elindulunk haza. Útközben dugóba kerülünk. No nem olyan magyarosba, hanem olyan igaziba. Négy sorban állnak az autók, és nem mozdul semmi percekig, még csak kitörési lehetőség sincs. Egy idő után végre meglátjuk a Petronas tornyokat, amik nincsenek túl messze, így úgy döntünk, inkább sétálunk. Kb. negyven perc alatt érünk el a szállásra,  ami messze gyorsabb volt, mintha taxiztunk volna még. Tamás és Judit ugyan már ágyban vannak, de összeszedelődzködünk, és elvisznek minket a Passage indiai étterembe. KépNV számára ez az ízvilág, hangulat, tálalás, kiszolgálás, azóta is meghatározó. Még csak hasonlót sem láttunk máshol. Előételnek chipset kapunk egy csípős, mentás és egy csípős piros szósszal. Vizet, illetve banán és mangó lassit iszunk, ami igazából egy sűrű shake valami plusz ízesítővel. Ezt azóta már sikerült itthon is megtalálni, és éppoly finoman csinálják itt is. Ötféle főételt rendelünk: bárányt, csípős csirkét, csípős rákot, spenótos túrót, zöldborsós, bambuszos túrót, egy rizst és három fokhagymás naan-t (ez itt igazából a kenyérnek fele meg, kicsit keletlen és lapos kör alakú). Banánlevélen tálalják az ételt, tányér és evőeszköz nincsen. Nagyon finom minden, a háttérben élőzene szól. Nagy élmény!

 

Hazavisszük a teli hasakat, majd hogy egy kicsit enyhítsünk gyomraink küzdelmén, whiskyt kapnak a férfi gyomrok, de a lányok is mézes whiskyvel javítanak a helyzeten. Sztorizgatunk egy kicsit Müchenről, NV és Judit autózásairól, beszélgetünk tizenkettőig. Áttöltjük még az eddigi fényképeket pen drive-ra, hogy legyen hely az előttünk álló Kambodzsai út képeinek.

 

Január 31-én békés napot töltünk el Tamásékkal. Tizenegykor kelünk. Ekkorra Tamás már elment focizni, Judit dolgozik. Ekkor szembesülünk a helyzettel, hogy ugyan kulcsunk az van, de belülről valamiért a rácsot mégsem tudjuk kinyitni. Az ablakban lógva isszuk meg a kávénkat és bámuljuk közben a medencét, a kertet, a Petronas tornyokat.

 

Szerencsére Tamás elég hamar hazaér, így kidobjuk neki a kulcsot az ablakon, és kinyitja a rácsot kívülről. KV kivasalja a megszáradt ruhákat, a fiúk az Ausztrál Open női döntőjét nézik. Amit előző nap nem bírtunk megenni az indiaiban, azt elhoztuk, így megvan a mai ebédünk is. Judit közben hazaér, NV átnézi a letöltött képeket, KV úszik egyet

 

Kettő körül Tamással átmegyünk az Art Komplex-be, ami nincs messzi tőlünk és igazából egy mesterségesen kialakított művészfalu, ahol batikolók, orr-fafaragó és sok festő állíthatja ki és árulhatja munkáit egy szépen megcsinált parkban felállított kis faházakban. Sokan itt dolgoznak helyben. Elég hangulatos a hely és jó egy kicsit belelátni a helyi kortárs művészetbe.

 

Hazamegyünk, majd egy kis csendes pihenőt követően négyesben megyünk be a KLCC-be. Váltunk pénzt, veszünk egy Kambodzsa útikönyvet és be is vásárolunk. Sushit, sachit és kenyeret viszünk haza. Gyorsan összepakolunk az útra, majd egy jófajta sushi parti keretében meg is esszük, amit vettünk. Háromnegyed nyolcra jön értünk a taxi és visz ki a reptérre.

 

Becsekkolunk Szingapúr - Siem Reap-be. Az Aerotrainnel megyünk ki a C terminálra. Ötvenöt percet repülünk csupán. Az út kényelmes, narancslével kínálnak a fel- és leszállás közti kb. öt percben. Szingapúrban átmozgójárdázunk a Tranzit Hotelbe, ami 40$ 6 órára, így ki is vesszünk egy szobát. Lepakolunk és kimegyünk a Sunflower teraszra, ami a mozi és a játékterem között található Ez a reptér igazából egy hatalmas bevásárló központ, annak minden szolgáltató és szórakoztató jellegét meg is jeleníti. Annyi a plusz, hogy bizonyos helyeken be lehet csekkolni és felszállni egy-egy repülőre. J Igazából egy külön kis város a városállamban. Kérünk ébresztőt háromnegyed ötre, majd éjfélkor írunk még egy sms-t Riski szülinapjára. Így tuti mi vagyunk az elsők, hisz otthon még mindig csak 31-e van. J

 

Február elsején érkezik a rendelt telefonos ébresztő. Gyorsan megfürdünk, iszunk egy nescafét még a szobában és kikóválygunk a reptérre. Könyvesboltozunk, majd KV-nak eszébe jut, hogy kell legyen nálunk fotó, mivel Kambodzsában vízumot kell majd csináltassunk.  Ingyenes Internet terminálnál megnézzük a hotmail-t, freemail-t, junk-ot törlünk, de nem írunk haza. Mit is írnánk öt percben? J Elsétálunk a Cafe Bean-be és veszünk egy macchiato-t, jó szingapúri dollárért. Találunk végre igazolvány fotóst és csináltatunk képet magunkról. Háromnegyed nyolckor becsekkolunk, majd már a gépen KV kitölti a vízumhoz szükséges papírokat. Kellemes a repülőút, végre eszünk egy jót. Megérkezve Kambodzsában egy órát vissza kell állítsuk az óránkat, időzónát váltottunk.

 

Egy iciri-piciri, mondhatni semekkora reptérre érkezünk. A kifutópálya mellett már az elnök plakátja fogad minket körülbelül tízméteres nagyságban. Igazából egy földszintes épületbe érkezünk meg, odabent pedig a totális káosz fogad minket. Senki nem tudja hogy kéne működjenek a dolgok, de felmérjük, hogy heten állnak egy-egy ablak mögött, hát megpróbálunk e szerint felfejlődni. Aztán kiderül, hogy igazán csak ketten dolgoznak, a többiek csak „támogatók”. A két munkás ember jó beosztással dolgozik. Az egyik ablakban leadod, a másikban megkapod az útleveledet. Közben egy egész pecsét és a vízum is bekerül. De a többiek tényleg miért vannak ott? Kicsit olyan magyar wirtschaft-nak tűnik a dolog… J Túljutva a vámvizsgálaton kilépünk a reptérről és egy poros kis térre érkezünk. Innen csak taxival van a hogyan tovább, az is egységárasított. Mindegy hova mész a városban, az ár 5$. Kikapunk egy ránézésre 18 éves srácot és nekiindulunk egy nagy útnak, ami nem más, mint salak leszórva egy sávban. Mivel még ezt az utat is építik, néha le kell menjünk az árokba és csak úgy tudunk továbbmenni. Az út szélén gebe tehenek és meztelen kisgyerekek játszanak a porban. Elsőre elég sokkos a dolog, bár számítottunk rá, hogy nagy szegénység fog minket fogadni. Ráfordulunk végre Siem Reap főútjára, ami igazából egy kétszer egy sávos betoncsík a semmi közepén, amit a két oldalon földszintes, maximum egy emeletes, lerobbant épületek öveznek. Keresztutca nagyon ritkán, úgy kilométerenként van, a főúttal párhuzamos utca is talán csak a központban. Megkérjük sofőrünket, hogy olyan szállásra vigyen minket, ami belefér 25-30$-ba. A harmadik hely a nyerő, bár itt sem a normál, hanem csak egy kisebb szobát kapunk és ez is 40 $, de korrekt. Az udvaron medence, szauna, (ezekre nyílván nem mint muszáj tekintünk), de ahol a szoba OK (azaz tiszta és van meleg víz), ott már ezek is vannak) a szobában légkondi (ez viszont nagyon jó, hogy van!).

 

Lepakolunk, megfürdünk, fél órát pihizünk, majd lemegyünk a medencéhez. KV csak kintről élvezi a lehetőséget, NV megmártózik, bár baromi hideg a víz. Pedig odakint legalább harminc fok meleg van… Megtudjuk, hogy mindez csak azért, mert akkor töltötték fel friss vízzel és kell egy pár nap, míg felmelegszik. Napozás, pihenés. Fél négy körül nekivágunk a városnak, mert KV már nagyon éhes. Ez az egyik keresztutcája a városnak, ami a betonúthoz vezet. Itt a felület ragasztott murva, amit egész nap söpörnek, hogy azokat a darabokat, amiket felszednek az autók, ne verjék fel. A kereszteződésnél egy nagy zöld tér fogad minket, ahol egy színpadon gyerekek táncot gyakorolnak az esti előadásra. Az előadás 16 $ vacsival együtt. Átmegyünk „A” hídon a folyó felett. A folyón egy horgászt látunk tutajon, hálóval halászik, mint a filmekben. A főúton hatalmas forgalom és tömeg vár ránk. A „megnézzük a várost és vacsizunk” tervből annyi lett, hogy sétáltunk kb. 20-25 percet, miközben egy keresztutca sem volt, és a városkép sem változott, de elértük a piacot. Kép Itt KV némi variálás után, a harmadik árusnál vesz egy pár dolgot: (1) egy édesebb, körte ízű, de narancssárga, szilva kinézetű gyümölcsöt, (2) egy ringló kinézetű, vastag, rostos héjú, belül fehér, fokhagyma kinézetű, édeset (3) és egy kemény héjú, kutyakaki kinézetű aszalt gyümölcsöt, maggal a közepén, sok rosttal körülvéve. Elindulunk visszafelé, mivel egy olyan éttermet sem találtunk, ahova betettük volna a hátsónkat. Végül egy lerobbant motel aljában beülünk egy étterme és kérünk étlapot. Természetesen helyi nyelven íródott és angol nem is volt, így kértük a pincért, hogy segítsen rajtunk. Ez azonban sajnos ott dőlt meg, hogy ő sem beszélt más nyelven, csak a helyi khmert. A bizonytalan „ki tudja mit is eszünk”-et nem vállaljuk, így elbúcsúzunk és visszaindulunk a szállónkba, eszünk majd ott. Kis pihenés után lemegyünk a medencéhez, mert ott van a parton az étterem és rendelünk is. KV fűszeres ráksalátát, NV kukorica levest és tésztát zöldségekkel. Ez utóbbit KV ette meg, mert NV-nak nem annyira jött be a dolog. Megfájdul NV feje, így be is alszik már kilenckor, KV még olvas egy kicsit, utána szundi.

 

Másnap nyolckor kelünk és lemegyünk reggelizni, ahol svédasztalon görögdinnye, ananász, rántotta zöldséggel, bundáskenyér, friss zöldségek, ananász és narancslekvár várnak minket. A végén egy jó kávéval már jól is indul a nap. NV még kér egy kis gyümölcslevet, de helyette sec-et hoznak. NV citromosat, KV kókuszosat kap, de mint kiderül ezek alkoholos italok, és ez már persze külön fizetős.

 

Reggeli után gyalog futunk neki az útnak. Mindenki tuk-tuk-ot javasol, de úgy vagyunk vele, hogy gyalog mégiscsak inkább mienk az élmény. Az előttünk álló öt kilométert másfél óra alatt tesszük meg, mert közben az út menti épületeket is vizslatjuk a Charles DeGaulle Boulvard-on. Séta közben látjuk a VII. Jayavarman gyerekkórházat, a bejárat felett a helyi Buddha ábrázolással (nálunk Shiva néz így ki), a Pavarotti által szponzorált art school-t, egy ifjúsági központot, a vakok és siketek iskoláját, a pedagógusok iskolája előtt pedig a diákok söprik az avart. Elmegyünk egy a Vöröskereszt által szponzorált újonnan ültetett erdő mellett, egy piac és a halottak emlékműve mellett is. Látjuk az Angkor Conservatory épületét és egy katonai telepet is.

 

Megérkezve a toll booth-hoz veszünk jegyet, ami három napra jó. 40$, de bekerül a fényképünk is, le is laminálják. Igazán kis kultúrált. A jegyárusító néni tudta Budapest nevét, mert az iskolában még tanult oroszul és benne voltunk a tankönyvben. Ennek köszönhetően oroszul „beszélgettünk” egy kicsit. Innen még kb. 1 km, amikor a várost körülvevő vizes árok túlpartján feltűnnek az első épület részek.  Még meg kell kerüljük a vizes árkot – amit úgy tűnik, a helyiek nem tesznek meg, hanem egyszerűen keresztül sétálnak rajta: látunk egy családot átkelni Képgyerekekkel, cuccaikat a fejükön cipelve, hogy ne ázzanak el. Végre megérkezünk Angkor Wat főbejáratához! Itt újabb üveg vizet veszünk (a nap során 6 liter vizet iszunk meg). Az út mellett rengeteg árus van, ahol a víz és egyéb üdítők mellett valami sárgás löttyöt is árulnak másfél-két literes kiszerelésben. Erről csak később tudjuk meg, hogy itt tankolnak a tuk-tuk-osok, merthogy ez a sárga lötty benzin. Íme a legegyszerűbb benzinkút.

 

Egész fiatal gyerekek próbálnak meggyőzni minket, hogy vegyünk tőlük valamit, de végül nekifutunk a vizes árkon átvezető hídnak. Angkor Wat-ot magát egy kb. másfélszer másfél kilométeres fal veszi körül, ezen kívül helyezkedik el még az árok. A híd elején (és később szinte az összes bejáratnál) oroszlános szobrok vigyázzák a várost. A híd kb. 100 méter, a túlsó végénél a falon három torony, alatta három bejárat. A bejáratok nem csak a belső udvarra vezetnek, de innen indulnak járatok a falon belülre is. A fal maga legalább tíz méter széles, kényelmesen van hely ezeknek a járatoknak, és így el lehet jutni a fal bármelyik részére anélkül, hogy ki kéne lépni az udvarra. Innen még további kapukon áthaladva – amik egymást érik – bejutunk végül a belső udvarra. Feltárul előttünk a templom képe úgy öt-hatszáz méterre előttünk. Az út toronyiránt vezet a templom felé, tájolása pontosan keleti. Ez is, mint egy híd készült el, rajta időnként lejáratok az udvar két oldala felé. Itt voltak régen a lakóépületek, de mivel ezek nádból, fából stb. készültek, mára már nem maradt belőlük semmi. Az egész udvaron összesen két kőépület maradt meg: az út kétharmadánál, mindkét oldalon egy-egy kis könyvtárépület (amikből a könyveket Pol Pot égettette el…).

 

Elérünk a templomhoz, ahol dél felé indulunk el az alsó szinten. Ez a kerengő jellegű Kép rész, kb. kétszázszor kétszáz méteres. Díszítése nyolc, egyenként körülbelül százszor négy méteres falfaragás. Égtájanként kettő. Ezeken az egybefüggő felületeken különböző csatákat, eseményeket jelenítenek meg az istenek és az ősök dicsőítésére. Hihetetlen munka, elsősorban mennyiségét és méreteit tekintve. Körbeérve az alsó szinten, eggyel feljebb megyünk. Itt már kis udvarok és folyosók váltogatják egymást, és már elő-előbukkannak Buddha szobrok is, füstölőkkel övezve. Kezd templom hangulat lenni. Itt még több a fedett folyosó, kerengő, mint a nyitott udvar, de ahogy felmegyünk a harmadik szintre, az arány megfordul. Itt egy nagy, fedetlen tér fogad minket, a falak mentén itt is fedett résszel, de a tér közepén helyezkedik el a templomot és Kambodzsát is szimbolizáló öt torony. Kép Ide egy huszonöt fokos lépcső vezet fel. No nem az egyszerű fajtából: a lépcsők egyenként kb. 30-40 centisek, és maximum 15 centi szélesek. Nagyon meredek. NV érzi, hogy jön az iszony. A tériszony… de azért elindul ő is felfelé és egészen a feléig el is jut. KV továbbmegy, de NV inkább leül az egyik lépcső melletti teraszon. Betojt nagyon. Rövid idő után erőt vesz magán és küzdve ugyan, de tovább mászik. Felérve? Megérte! Innen ellátni egészen a város külső faláig, sőt körbe az erdőt, mindent. Itt fent monk-ok, szobrok, füstölők és hatalmas csend. Kerengő fut körbe a tornyok alatt, középen kis udvarok és az ötödik torony.

 

Elindulnánk visszafelé, de ezek a lépcsők fentről lefelé még rosszabbak. Úgy döntünk, marad a tolatós verzió. Így is mászós, küzdős a dolog, de haladunk. KV persze gyorsabban, de NV is igyekszik. Mászás közben mindketten meghúzzuk a combunkat a lépcsők magasságának és edzettségünknek köszönhetően. A további szinteken már gyorsan átérünk és kiérünk újra az udvarra. NV még szeretne egy fotót a templom előtt elterülő mesterséges vízgyűjtővel a templommal a háttérben, így az északi oldalon megyünk ki az udvarról, az itt letáborozó árusokon keresztül. Két órát töltöttünk bent, pedig nem tököltünk.

 

A kijáratnál fogadunk egy tuk-tuk-ost 1$-ért, aki elvisz minket a következő templomig, a kb. egy kilométerre lévő Phnom Bakheng-ig. Ez egy kb. hetvenméteres hegyen álló kisebb templom, de a különlegessége, hogy innen rálátni Wat-ra. Ide „akar” jönni minden turista naplementét nézni – azaz hát ide hozzák ki a kedves befizetőket. A templom lábától ilyenkor este még elefánton is meg lehet tenni az utat felfelé (15$), de ezt mi kihagyjuk. Mi most egyszerűen felsétálunk a salakos homokon, kövek és kiálló hatalmas gyökerek között. Nagyon szép a kilátás. Ellátunk az erdő felett, és tényleg szépen látszik innen Wat, még így, egy kicsit párás időben is. Lesétálunk a másik oldalon és továbbmegyünk Angkor Thom-ba, ami már nincs messze innen, talán ha párszáz méter.

 

Itt is egy hídon kell átmenjünk, ami átvezet a várost körülvevő árkon, bár ez a csatorna már egy kicsit elmocsarasodott. Nem olyan szép, mint Wat-nál. De talán pont a mocsárnak köszönhetően látunk egy kicsit távolabb az árok partján egy Kép vízibivaly csordát. A híd egyik oldalát Buddhák sora, a másikat démonok alkotják, mindkét sor egy-egy kígyót fog, ezzel kialakítva a korlátot. Bemegyünk a kapun, a körülbelül háromszor három kilométeres területre. A kapu feletti tornyokon a négy égtáj felé néző faragott kőfejek. A kaputól még másfél kilométert sétálunk Bayon-ig, a város középponKéptjában elhelyezkedő templomig. Útközben majmokkal találkozunk, akik szabadon rohangálnak körülöttünk és a fák között.  Maga Bayon egy ötvennégy kupolával díszített templom, egy körforgalom közepén. Minden kupolán minden égtáj felé ugyanaz az a faragott arc néz. Így összesen száztizenhatszor faragták ki ugyanannak az uralkodónak az arcmását, körülbelül két és fél méteres méretben. Belépve megcsap a már ismert áporodott szag, amit a kövek árasztanak magukból, és ez keveredik a füstölők szagával.

 

Kilépve a templom másik oldalán egy hatalmas térre érünk ki, amin sok-sok kisebb templom van, főként a tér bal oldalán. Itt található Baphuon is, ami nem igazán látogatható, mert 1972 óta tart a felújítása. Szintén baloldalon vannak Phimeanakas romjai. Itt bemegyünk balra a tértől távolabb az erdőbe. Innen még tovább nyugat felé a városfalhoz egész közel volt a királyi palota, amiből mára sajnos szinte semmi nem maradt, de a terület nem is látogatható, mert a természet uralja és nem áthatolható a növényzet. Az erdős részen az úttól távolabb jobbra fordultunk, újra párhuzamosan haladunk az észak felé tartó főúttal. Itt elérünk egy kisebb teret, ahol egy esővízzel telített medencébe futunk, amit a monk-ok még ma is – és éppen ott jártunkkor is – használnak. Látunk narancsságra és fehérruhások szerzeteseket is, de nem tudjuk igazából melyik mit jelent. Azt látjuk, hogy sokan még ma is itt laknak a bokrok, fák között, minden fedél nélkül.

 

Kép Visszatérünk a főútra, és pont az Elefánt Teraszhoz futunk ki, ami igazából anno a Phimeanakas-t körülvevő fal egy részlete volt. Rögtön mellette a Leper King Terasz. Mindkettő fala két-két és fél méter magas és teljes magasságban faragások díszítik, teljesen jó állapotban megmaradva. Az Elefántos Teraszt – nem meglepő módón – teljes magasságú elefántok borítják, míg a Leper King Teraszt hat sorban és teljes szélességben ülő istenábrázolások fedik. A teraszok mindegyike 20-30 méter hosszan nyúlik el a főút baloldalán. A főút másik oldalán volt Preah Pithu romcsoport és North Kleang. Ezek egész kis romok, de mint megtudjuk sosem voltak igazán nagy épületek.

 

Tovább megyünk a főúton, de nem megyünk el a városfal másik végéig, mert ekkor meglátjuk, hogy a monk-ok gyülekeznek a Leper King terasz mögötti részen. Itt egy hatalmas Buddha szobor felé vonulnak kettes sorban, szépen felöltözve, mezítláb, kezükben bot/ tarisznya /teáskanna/ táska. Kinek mi. Majd amikor szembefordul a sor Buddhával, kétfelé válnak. Felérve az emelvény másik végére mind a két sornak ételt és italt osztanak. Miután megkapják a fejadagokat, leülnek az óriási Buddha szobor elé, mellé, mögé. Először a narancssárga ruhások, aztán a fehérbe öltözöttek. Érdekes a menet, elsősorban természetesen helyiek, de vannak köztük fehérek is páran.

 

A szobor jobb oldala felé sétáltunk a falatozó szerzetesek között, ahol egy épület előtt a lépcsőn egy család ül, akiket egy dézsából egy monk vízzel locsol le egymás után többször is. Úgy tűnik / úgy érezzük, egy megtisztulási szertartást látunk. Visszasétáltunk a főútra és elég szerencsések is vagyunk, mert a Victory Gate-hez vezető út előtt az árusoknál kapunk tuk-tuk-ot. Visszatérünk a szállásra, egy rövidebb úton, mint ahogy jöttünk. A szálló előtt egy hűtőládából (ezt úgy kell elképzelni, hogy egy hűtőládában sok-sok jég között vannak az innivalók, aztán, ha elolvadt a jég, hoznak még) veszünk Fanta lychee-t és Fanta fruit punch-ot.

 

Eléggé lefáradtunk, de egy fürdés és egy kis pihenés után már jobb a helyzet. Lemegyünk a medencéhez vacsizni. NV francia hagymalevest és spicy tuna salátát eszik, KV nagyon ízes (citrom) leves, tele zöldséggel és sea food-dal. Most kivételesen KV feje fáj, így korán elalszik.

 

Kép Február 3-án a nagyobbik túrának futunk neki. Fél kilenckor kelünk, kevesebbet reggelizünk, hogy békésebb legyen a gyomrunk napközben. Végül 10 után egy kicsivel futunk neki és ezúttal már a hotel előtt tuk-tuk-ot fogunk és 4 $-ért és elvitetjük magunkat Preah Khan-ig. Ez a templom Angkor Thom északi falán kívül helyezkedik el és a megszokott többszintes templomokkal szemben, egy új stílust ismerünk meg. Lapos, hosszan elnyújtott templom, egymást követő udvarokkal. A fal előtti árkon ugyanolyan híd vezet át, mint Angkor Thom-nál, istenekkel és démonokkal, kígyó-korláttal.  A templom túlsó végén kiérve találkozunk az első léggyökerek által benőtt falakkal. Nagyon reKépndben levő látvány, más szóval: fantasztikus! Itt sincs rajtunk kívül senki. Aztán előbukkan egy idős nő és az unokája (lánya?). Banánt próbálnak eladni, de nem kérünk. Viszont annyira nyomulnak, hogy NV a végén már kénytelen felemelni a hangját, hogy elküldje a kislányt. Visszasétálunk a főútra, amit keresztezünk, így eljutunk Banteay Prei-be, ami egész Kép kis templom, így nem is időzünk itt sokat. Ami viszont érdekes, hogy belátást nyerhetünk pár itt lakó család életébe. Cölöplábakon álló nádkunyhóban laknak, az úttól úgy 20-30 méterre. Nincs itt semmi és senki rajtuk kívül. Se víz, se áram, se más. De jól vannak, élvezik a békés életet.

 

Innen két és fél kilométer séta következik elég jó tempóban, mert 30 perc után megérkezünk Neak Pean-hoz. KV menetelő énekbe kezd, de NV nem társul be hozzá. KV az út során többször is kisdolgot kényszerült végezni az út mentén, Képamiről majd később még mesélünk! J De komolyan!

 Neak Pean egy víztározó volt, középen egy nagy medencével, amit a négy égtáj felé egy-egy kisebb kísér. Az átfolyókban szobrok, amiknek a száján ömlött át a víz a kisebbekbe. Ezek egy ember, egy elefánt, egy ló és egy sárkány fejeit mintázzák. A nagy medence közepén egy emelvényen egy emberlábú ló szobra áll.

 

Újra útnak indulunk, de KV kezd fáradni. Két kilométer után elérkezünk Ta Som-hoz. Ez egy érdekes kombinációja Preah Khan-nak és Bayon-nak. Elnyújtott, lapos épület, de a tornyokon ismét a négy égtáj felé néző uralkodói fejek díszelegnek. Kiérve a templom túlsó végén egy tábla fogad, hogy ne menjünk tovább, mert lehet, hogy aknákba botlunk. Hát nem megyünk. Maga az épület itt kicsit romosabb, van, ahol már ki kell támasszák a falakat, hogy ne dőljenek el. E mellett viszont folyik is a felújítás, bár csak szépen lassan, nem kapkodva. Ketten dolgoznak rajta, azaz hordanak köveket – látszólag – jobbról balra.Kép

 

 Megyünk tovább a „nagy körön”. Újabb két és fél kilométer az út East Mebon-ig. Ez megint egy több emeletes templom teraszokkal. Minden sarkán elefántok tekintenek le ránk. Itt már nem igen jár senki rajtunk kívül. Pláne nem gyalog… KV még fáradtabb, itt már „vitázunk”, hogy gyalog vagy tuk-tuk-ozunk-e? Mivel azonban sehol egy tuk-tuk, se semmi és senki más, tovább sétálunk.

 

Innen csak kicsivel több, mint egy kilométer és megérkezünk Pre Rup-hoz. Na itt már kiborul a bili, KV végképp eKéplkészült az erejével. KV bent, NV kint ül és megy a morc…  Én megmondtam, de nem is és egyébként is. Aztán újra szent a béke és abban maradunk, hogy amint találunk, fogunk egy tuk-tuk-ot. Ez a templom már nem tud újat nyújtani, így csak felmászunk az egyik oldalon, a másikon le, így legalább átvágjuk a kanyart. Az út túloldalán a térkép még jelöli Prasat Leak Neang-ot és Prasat Top-ot, de ezek már bedőltek, és csak kövek halmaza jelzi, hol álltak korábban ezek a kisebb épületek.

 

Eszünk egy kis mandarint, majd nekivágunk az útnak, de tuk-tuk sajnos sehol. Végül  egy motorra ülünk fel Banteay Kdei felé félúton. KV a hús a szendvicsben, cserébe NV-nak vKépágja a fenekét a hátsó kapaszkodó. Elég fura egy Simpson szerű motoron hárman, de mivel abba maradunk, hogy 5 $-ért elvisz minket, egy szó se hagyja el a szánkat. A félreértés abból fakad, hogy ő úgy gondolta, hogy a szállásig már meg sem áll, mi viszont még meg szeretnénk nézni, ami hátra van a tour-ból. A Királyi Fürdő sajnos kimarad, de sikerül leállítani végül Kép Banteay Kdei keleti végénél, így mielőtt bemennénk, még kicsit meg tudjuk nézni a Fürdőt is. Át kell vágni egy kisebb erdős részen, hogy elérjük a bejáratot. Ugyanaz az elrendezés, mint Preah Khan-ban, így már elég otthonosan mozgunk. Elég jó állapotban  megmaradt épületek, udvarok, és persze az elmaradhatatlan faragások a falakon. Megtudjuk bent, hogy az épület a XX. század közepéig lakott volt, ami az állapotát tekintve elég nehezen hihető. IttKép látjuk az eddigi legszebb léggyökerekkel benőtt falakat. Teljes szimbiózisban él a természet az embertől visszahódított kövekkel.

 

Visszaülve a motorra párszáz méter után elérjük Ta Prohm-ot. Ez a templom szakasztott mása Banteay Kdei-nek, csak nagyobb alapterületen nyúlik el. Épp csak túlmegyünk a felén. Igazság szerint el-, és egy kicsit bele is fáradtunk a menetbe, a templomokba.

 

Még Ta Keo-nál megállunk, mert azt írja a könyv, hogy innen nagyon szép a naplemente és nagyon jól rálátni Angkor Thom-ra és Angkor Wat-ra. Elindultunk felfelé a már ismert magas és vékony lépcsőkön, de a lefelé jövőktől megtudjuk, hogy sem Angkor Wat, sem Angkor Thom nem látszik a fák miatt, a naplemente csak részlegesen. Így hát nem erőszakoljuk fel magunkat, visszatérünk emberünkhöz.

Utolsó állomásunk két egymással szemben levő kis romos templom Thommanom-nál és Chau Say Thevoda-nál, de épp csak megnézzük őket, és már indulunk is haza. A Victory Gate-en keresztül jutunk be Angkor Thom-ba, onnan már a szokásos úton (Bayon, Wat) térünk vissza a szállásra.

 

A szállónk előtti „szokásos” hűtőládánkból veszünk még vizet és Fanta lychee, majd kidőlünk a hűs szobában. Lezuhanyozunk, majd a tévében a National Geographic-on rátalálunk egy filmre, ami Angkor környékéről és a Pol Pot alatt telepített aknákról szól. Na itt utalnék vissza KV főútról való gyakori letéréseire. A filmben kedvesen elmondják, hogy mint köztudott, Kambodzsa a világon a taposó aknák által legfertőzöttebb országa, de ami a lényeg, hogy még Angkor környékén sem szedték fel a Pol Pot rezsim által telepített aknákat. No komment.

 

NV azt a levest eszi, amit KV előző nap, de csak dauer tésztát kér bele. KV panírozott sea food-ot öntettel, illetve előételként tavaszi tekercset egy másik finom szósszal meglocsolva. NV megszavaz magának egy water melon sec-et, de a pincér fiú kedvesen bár, de úgy dönt, hogy ő már biza bezárt. Hm… Feltántorgunk a szobába, és igen hamar bealszunk.

 

Másnap későn, 9 körül kelünk, így a reggeli igazából csak maradék, de azért jót eszünk. Tuk-tuk-ot fogunk a hotel előtt, és 7 $-ért Rolous környékére vitetjük magunkat. Ez Képkb. 12 km-re van a főúton Angkorral ellentétes irányban. Ez a terület is az Angkor régióhoz tartozik, de az itt megmaradt épületek sokkal kisebbek, romosabbak, kevésbé látványosak.

A főúton haladva megízleljük a hatalmas port, ami a várost borítja, elmegyünk a piac mellett is, ahol a már látottatokon kívül most kis disznókat is árulnak, kis hálós rekeszekbe zárva. Elmegyünk a pártok központjai előtt is, merthogy most már „demokrácia” van, így több párt létezik (Khmer Demokrata Párt, People’s Party, Sam Rainsy Party). Néhol hangos éneklés és sok gyerek, jó hangulatú csapatok.

 

Kép A városon kívül jobbra lefordulunk egy salakos útra, megérkezünk Preah Ko-hoz. Nagyon romos hely, de itt látunk először faragott bika szobrokat, amikről a könyvekben már oly sokat olvastunk. Bejárjuk a templomot, majd kifelé jövet veszünk képeslapot a gyerekektől. Legalább tíz gyerek között álltunk, mindegyik a lehető leghangosabban próbálta magát előtérbe helyezni: „Buy from me”. Elég nyomasztó volt a dolog, de teljesen érthető részükről. KV még venne textilanyagot is, de nem bírja kezelni a kavarodást és a hangerőt, így végül feladja.

 

Kép Továbbmegyünk Bakong-ba, ami egy jóval nagyobb és jobb állapotú négyemeletes templom, bika és elefánt faragásokkal. Fel- és átsétálunk rajta, a túloldalon hagyva el az épületet. Itt megint találkozunk a kígyófaragású korláttal, amit az istenek tartanak a kezükben. A kijáratnál egy nagy, újépítésű ház áll pagodákra jellemző tetővel, sok zölddel és virággal körbe ültetve. Olyan a látvány, mintha egy képeslapot néznénk élőben. Nagyon szép „kép”.

 

Visszatérünk a tuk-tuk-oshoz, de kiderül, hogy nem a mi emberünk, merthogy sofőrünk rohan oda hozzánk, hogy „halló halló, én vagyok a ti emberetek!” nehogy mással menjünk már tovább!

 

Beülünk, és elindul velünk vissza a város felé, de szólunk, hogy van még egy site, amit megnéznénk – Prasat Prei Monti. Ő azt nem is ismeri, de visszamegyünk Bakong-hoz és megkérdezi a többi tuk-tuk-ost. Kiderül, hogy ez egy nagyon pici, romos site, ahova nehéz is odajutni, így lemondunk róla és visszaindulunk Lolei felé.

 

Ez a főút túloldalán van, és ma is lakják a környékét. Nem nyújt már semmi újat ez a templom az előzőekhez képest, így hamar indulunk tovább.

Útközben még megállunk homokkőből készült, fejet formáló szoborra alkudni, de a néni elég csúnya árakat mond, így hát otthagyjuk és visszaindulunk a hotelhez. Emberünk még megemlíti, hogy itt az út mellett van a Killing Múzeum, ahol a Pol Pot rezsim áldozatainak emlékére alakítottak ki egy kiállítást, de sajnos nem jutunk már be, mert csak délelőtt tart nyitva.

 

A hotelban olvasunk kicsit és medencézünk is, ahova ezúttal már KV is bemerészkedik. Az elmúlt napokban a negyven fokos melegnek köszönhetően valamennyit melegedett a víz, így talán már a tizennyolc, húsz fokot is eléri. Punnyadunk egy nagyot a parton, majd fent a szobában is. Elég tisztesen „kivégeztük” az Angkor régió jelentősebb látnivalóit, így „tennivalónk” már nincs igazán. Elindulunk bevásárolni, de jópár boltból kifordulunk, annyira nyomulnak az ott dolgozók. Bemegyünk a városba, a nagy kereszteződéshez, abba a boltba, ahol első nap pénzt váltottunk, és itt vásárolunk is mindenféle ajándékot, emléket magunknak is. Tamás kérte, hogy vigyünk nekik is homokkőből készült Buddha fejet, így azt is visszük magunkkal mindenfKépelé. Egy ilyen méretesebb fej, legalább öt-hat kilót nyom, így nem gyenge a séta.

 

Visszaérünk a szállásra, ahol medencepartra megyünk és megvacsorázunk. Mindketten édes-savanyú halat eszünk sült krumplival, majd ezúttal koktélozunk is egyet, búcsúzásképpen Angkortól. NV Tequila sunrise-t, KV Singapur Swing-et iszik.

 

Február ötödikén indulunk vissza KL-be. Hétkor kelünk, és most megtapasztaljuk milyen is az, ha együtt reggelizünk a többséggel. Kicsekkolás után marad még 2900 real-unk. KV nem akarja megtartani, így kimegyünk a hotel elé és veszünk NV-nak Angkor cigit. Körülbelül háromszor annyi a kátrány és a nikotin tartalma, mint egy piros Marlboro-nak…

 

Az előző nap a recepción megrendelt taxi kivisz minket a reptérre kilenc körülre. Jó fej a sörőrünk, mert Angkor Wat felé visz minket egy hátsó kis úton, így még „elbúcsúzhatunk”.

Útközben beszélgetünk emberünkkel, és a következőket tudjuk meg tőle: Az átlagfizetés Kambodzsában 30 $ körül van, de a turizmusban dolgozóknak összejöhet akár 2-300 $ is. Ő is idegenvezető szeretne lenni, ez az álma, ezért tanul angolul is. Az országban az analfabéták aránya ma is 50%-os. Nyolc-tíz évesen kezdenek el iskolába járni a gyerek, de akiknek a családja a földből él, ott a gyereket ki is veszik egy-két év után, hogy segítsen a családjának a munkában.

 

Kiérve a reptérre nem sikerül átmennünk az X-ray kapunk, mivel NV cipőjének fémkarikái bejeleznek, de a táskáinkat is kipakoltatják kétszer is. Az országból való kilépés díja 25 zöldhasú fejenként.

Az 1-es kapuhoz ülünk le, itt beszédbe elegyedünk egy ausztrál nővel, dumálunk. Szerinte: Singapore is Disneyland for adults. Life there for white is just not real. Everybody has a maid”. Tőle tudjuk meg, hogy Kambodzsában a tanárok átlag 50 $-t keresnek, a politikusok viszont hivatalosan is 1500-1800-at, amihez még hozzájön a korrupciónak köszönhető, „kitudjamennyi”.

 

Indulunk. Harmincöt perc a repülés Phnom Pen-be, ahol ki kell szállnunk, újabb X-ray, majd negyvenpercnyi várakozás a tranzitban, ahol fotelek fogadnak minket és DVD-ről megy egy film Wat-ról. Tranzit kártyánkkal mi ülhetünk vissza a gépbe először és így élvezhetjük ki a két és fél órás utat Szingapúrig. A repülés során homlokunk, fülünk is megfájdul – nem tudjuk miért.

A szingapúri reptéren veszünk KV-nak csokis bonbont grammra – mivel napok óta nem jutott édességhez, jaj, szegény –, de csak két darabot, hogy beleférjünk a pénzbe és még Ferinek is maradjon helyi apró a gyűjteményébe. Innen már csak ötvenöt perc repülőút vár ránk KL-ig. Itt már a szép és jó és a kellemes vár ránk az úton. Igényes, korrekt ez az egy óra. Jól is esik kicsit a civilizáció fránya áldásait élvezni. KL-ben a megszokott kisvonattal megyünk be a főépülethez, a kijáratnál a már bejáratott Budget taxi-hoz megyünk, ahol megpróbálnak drágábbért elvinni minket, mint legutóbb, de nem megyünk bele, így 92 helyett megint csak 67 RM-ért utazunk be a városba. Úgy gondoljuk még ez is jóval drágább, mint a normál ár, de hát itt a fehér ember, pénzes ember… Nyolc előtt kicsivel érkezünk meg Juditékhoz. Ő már otthon van, épp akkor ért vissza futásból. Hirtelen felindulásból megesszük a maradék salátájukat és egy szendvicset. Mire kilenc körül Tamás is hazaér már kész a spagetti, így együtt már normálisan megvacsorázunk. Közben dumálunk, mesélünk, átadjuk a homokkő fejet és örülünk egymásnak, magunknak. Tamás ezután még golfozni vágyik, így ők elmennek, mi fejfájással, fáradtan fekszünk le.

 

Másnap kilenc előtt kelünk, mert elvileg jön Tamásék bejárónője. KV megvárja, hogy lejárjon Juditék mosása, és odateszi a mienket. Taxit fogunk és elindulunk a Batu Cave-hez. KépÚtközben ugyan megtapasztaljuk ismét milyen is az a nagyvárosi dugó, de emberünk, ügyesen, pimaszul kezeli a helyzetet, és elég hamar átverekszi magát rajta.

 

Megérkezve hatalmas koszt, bűzt érzünk, látunk. Mindenfelé elhagyott cipők, szemét. Megtudjuk, hogy előző este volt az egyik legnagyobb ünnepük, annak a romjaival szembesülünk most. Körülöttünk sok-sok indiai, illetve helyi hinduk. Kép Felmegyünk az előttünk tornyosuló 272 lépcsőn, hogy beléphessünk az egyik legszentebb hindu imahelyre. A velünk együtt lépcsőzök áldozati zacskókat vesznek és visznek a templomba. A hely maga egy hatalmas, természetes barlang. Bent kis tüzek égnek, mindenfelé kisebb oltárok, előttük kis tüzek, amikbe gyújtóst, esetenként papírpénzt dobnak be. Az előző napi áldozatoknak köszönhetően a barlangot a rothadó gyümölcsök, virágok „illata” hatja át. A barlang túlsó végén egy kis épület, benne aranyszobor. Itt már mezítláb lépnek fel az emelvényre, és imádkozva közelednek a szobor felé. Nem maradunk soká. Megnézzük a barlang magasabb részeiben is elhelyezett szobrokat, és lassan kifelé vesszük az irányt.

Leérve a lépcsősoron iszunk egy vaníliás kólát, és taxit kezdünk vadászni. 50 RM-ért akarnának bevinni a városba, de végül találunk egyet, aki taxaméterrel elvisz minket a KLCC-hez.

 

Jó fej a taxis, mesél nekünk az előző napi ünnepről, de nem igen tiszta a történet, úgy tűnik muszlim lévén, ő sem igazán érti mi és miért is történt itt. Elmeséli, hogy Malajziában mindenféle faji csatározást börtönnel büntetnek, legyen szó akár csak verbális bántalmazásról. Itt mindenki nagyon egyenlő, bár úgy tűnik a muszlimok egyenlőbbek. A lakosság 50%-a muszlim, de a kormány 100%-ban az. Érdekes egy egyenlőség. Nagyon demokratikusak a törvények, de nem fogadható el olyan törvény a parlamentben, amely akár egyetlen betűjében is ellentmond a Koránnak.

 

Megérkezünk a KLCC-hez, bemegyünk az ISETAN-ba, megvesszük ami még hátra van ajándék, majd veszünk kaját is. Hazasétálunk, majd rövid punnyadás után kimegyünk úszni egyet a medencéhez. Lassan hazatér Tamás és Judit is, majd nyolc körül befut Orsi és Gergő is. Iszogatunk egy kicsit még a lakásban, aztán nekifutunk, hogy elmenjünk a Bemgsar negyedbe, ott pedig a La Bodega nevű helyre, ahol tapasokat eszünk. Olívásat, szardíniásat, padlizsánosat, krumplisat, és hozzá see food salátát. Megtudjuk, hogy Orsiék mindenhova úgy járnak, hogy van náluk kés és villa, merthogy ez az egyik itteni hobbijuk. Kipróbálnak rengeteg éttermet, ételt. Mivel azonban sok olyan hely van, ahol a higiénia nem a legjobb, ezért inkább a sajátjaikkal esznek, nem variálnak. Itt még összefutunk egy idősebb (negyven, negyvenöt körül) magyar párral, Gáborral és Elizával. Nem ülnek oda hozzánk, de amikor átmegyünk egy szórakozó helyre, már csatlakoznak hozzánk.

 

Rendelünk egy üveg gint és hozzávalókat. Gyönyörű a dolog, mert tuti nincs átvágás. Kihozzák az egy üveg bontatlan gint, hozzá egy nagy kancsóban tonikot, tányéron pedig sok citromot. Mindenki keverheti magának, ahogy jól esik. Baromi drága a szeszesital, mivel lévén muszlim ország, alapvetően tilos a fogyasztása, ezért ezeken a helyeken, ahol mégis kapni nagyon magasak az adók, amit persze az ital árában fizet meg az ember gyermeke. Orsiék csak egy-egy koktél isznak, majd hazamennek. Miközben lassan elpárolog az üvegből a gin, a hangulat szépen fokozódik, jókat röhögünk, dumálgatunk. Éjjel 1 mire hazaindulunk. Otthon KV hanyatt fekszik, ami nem bizonyult jó ötletnek, mert hamarosan a gin-tonik új életet kezd és megmutatja magát ismét. Ezután már tényleg szundi.

 

Február 7. Utolsó teljes napunk az országban, mégis igen későn térünk magunkhoz az előző esti bódulatból. Medencézünk egyet, olvasgatunk, dumálgatunk. Közben Judit csőben sült paradicsomos cukkínit főz.

 

Fél ötkor indulunk el China Town-ba, ahova a hatalmas dugó miatt végül metróval futunk be. A metróról annyit, hogy vezetője nincs, és bár fel van festve, hol kell fel- és leszállni a járműről, ez a helyieknek nem megy, így hatalmas a lökdösődés, a tumultus. Bemegyünk az igazi kínai piacra és szembesülünk azzal a ténnyel, hogy ami itt nincs, azt még valószínűleg nem találták fel. Hihetetlen áru mennyiség, választék, persze az áruk kb. kilencven %-a hamis, vagy mondjuk úgy, utánzat. Itt viszont nem problémáznak olyasmiken, hogy Raybak, Adios márkákat kreáljanak. Nyugodt szívvel teszik rá a dolgokra az eredet márkanevet, logot. NV-t meglepjük három Polo pólóval jó áron, izmos alkudozás után, amit NV és Tamás együtt folytat le és majdnem megkergetik őket, de aztán mégis inkább a „kis pénz is pénz” elv mentén dönt az eladó.

Nyolcra érünk haza, hamarosan Gáborék is befutnak. Iszunk egy kicsit, majd elindulunk egy thai-vietnámi étterembe. Sajnos nem férünk el a „dzsungelben”, így marad a terasz. Megrendeljük a piákat, amit kb. negyven perc alatt sikerül kihozniuk, majd mikor a kajarendelésünkre már másfél órát vártunk, Gábor bepöccen, és igen lendületes szózattal fordul a hely menedzsere felé. Hirtelen felgyorsulnak az események, és el is készülnek a kajáink. Kókuszos leves, zöld curry-s csirke kókusszal, csípős padlizsán, majd a desszert water chestnut with coconut milk. Kaja után még feljönnek Tamásékhoz, ahol nagyot dumálunk az ottlétükről, az életvitelükről, az idegenben szerzett „barátokról”. Ismét egy órakor sikerül csak eldőlnünk.

 

Utolsó napunkon hamarabb kelünk, mint Tamásék. A délelőttöt négyesben a medencénél töltjük, amit egytől már egy kínai brunch követ. Elvisznek minket a belvárosban lévő Ampong Plaza Spring Garden-jébe. A kínai brunch úgy néz ki, hogy ugyan az adagok kicsik, de sokféle az étel és persze újra meg újra kérhetsz, ha bírsz még enni. Főképp halak és különböző rákok vannak mindenféle finom szósszal kisérve.

Kép Teli hassal még megkapjuk a lehetőséget, hogy megpróbáljunk bejutni Tamás irodájába, ami a Petronas torony hetvenegyedik emeletén van. Mivel azonban vasárnap van, így nem egy akadályba ütközünk. Mivel csak Tamásnak van kártyája, ezért minket fel sem akarnak engedni. A negyvenkettediken levő, a két tornyot összekötő hidat is csak hétköznap lehetne hivatalosan látogatni, de Tamás unszolására és arra az érvre alapozva, hogy nekünk ez itt az utolsó napunk, az igen „kedves” biztonsági őr végül oda felkísér minket. Azonban a Sky Bridge-ről is hihetetlen kilátás nyílik a városra. Látjuk a lakóparkot, ahol lakunk, és azt is észrevesszük innen fentről, hogy a KLCC előtt elhelyezkedő parkban van egy medence. Ezt a helyiek bármikor használhatják. Elég extrém. Olyan, mintha a Városligetben lenne egy ingyenes, nyilvános medence… Lemegyünk a hídról, és amíg Judit bevásárol, mi nézünk neki születésnapi ajándékot. Végül visszamegyünk a lakásba, és bár úgy terveztük, délután még úszunk egyet, ezt elveri az első igazi maláj monszuneső. Csak ülünk az ablaknál és csodáljuk, hogy eső így is eshet. Még a Balin megélt esőnknél is durvább… A kb. légvonalban ötszáz méterre levő Petronas tornyokat sem látni a vízfüggönyön keresztül.

 

Nekiállunk összepakolni, dumálunk a vallásokról, a magyarországi politikáról, sütizünk egészen vacsoráig. Juditnak el kell mennie, mert egy új expat érkezett a városba és jelen kell legyen a számára szervezett fogadáson. (Judit munkájának része, hogy az expat feleségek beilleszkedését, megérkezését segítse.) Mi már az indulás időpontját várva még megnézünk pár részt DVD-n a Jackass-ből.

Judit háromnegyed kilencre ér haza, kicsivel később neki is futunk a reptérnek. Egy órával később elérkeznek a búcsú percei, megköszönjük a lehetőséget, az élményeket, a segítséget és lassan becsekkolunk. Ismét a C1-ről indulunk, és bár tizenkét óra helyett csak tizenhárom és fél óra alatt tesszük meg az utat, jól vagyunk. Vacsorára „tortellini”-t kapunk, a reggeli rántotta gombával, kolbásszal. Nagyot alszunk, tévézünk, NV ismét játszik egy kicsit, olvas sokat.

 

Kilencedikén reggel fél hétkor érkezünk meg Frankfurtba. Mivel van még időnk jócskán a budapesti gép indulásáig, boltokat nézegetünk, sétálunk, közben rá-rácsodálkozunk a német szervezettségre, mely lehetővé teszi, hogy kb. percenként szálljon fel innen egy gép. Még megírjuk a napló hiányzó részét és hazaindulunk. Budapesten már várnak ránk NV szülei…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.